Magyar
A koronavírus-járvány idén az egész Kárpát-mededncében megakadályozza az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc emlékünnepségeinek megtartását. A Somorjához közeli pipagyújtónál rendezett hagyományos közösségi megemlékezést is.
Nemzeti történelmünk egyik legdicsőbb fejezetét, hőseit ezért ebben az esztendőben csak lélekben, vagy családi körben, esetleg barátok között idézzük fel. Remélhetően azért most is elmegyünk az emlékműhöz és ilyen kis lélekszámú társaságban helyezzük el a megemlékezés és a tisztelet virágait, koszorúit, amivel semmilyen rendelkezést sem sértünk meg.
A mostani kényszerhelyzet régi történetet idéz fel bennem. A múlt század hetvenes éveinek elején a Pipagyújtónál nem rendeztek közös megemlékezést, a Prágai Tavaszt követő, úgynevezett konszolidáció sötét korszakában ilyesmire egyetlen szervezet sem vállalkozott. Mégis friss virágok, koszorúk tűntek fel március 15-én az azóta már felújított emlékműnél.
Jómagam a baráti kör tagjaival, Bárdos Gáborral, Fóthy Jánossal, Horváth Pál fogorvossal, Orosz Tiborral, Presinszky Lajossal, Varga Lajossal, Végh Lászlóval és Zalabai Zsigmonddal együtt mentünk oda. Varga Lajos rádiós magnót is hozott, amelyeről negyvennyolca dalok csendültek fel. Aztán közösen elénekeltük a Kossuth-nótát, majd a nemzeti imánkat. Manapság mindez természetesnek tűnik, de ott és akkor bizony volt bennünk némi félelem, mert ekkora társaságot akár gyülekezetnek is minősíthették. Ezért olykor az országút fele tekintgettünk, vajon nem tűnt-e fel valakinek ez a spontán megemlékezés. Nem jönnek-e rendőrök. De senki sem háborgatott bennünket.
Vasárnap ezzel az emlékkel indulok a Pipagyújtóhoz.
