Magyar
A Csallóköz látja el ivóvízzel a lakosságot a szemeti és somorjai vízforrásokon keresztül. Ezekhez a vízforrásokhoz további kettő van még közel – a jókai és a bősi. Ezekből nyeri a vizet a vízszolgáltató társaság, amit azután 840 ezer ember fogyaszt.
A Csallóköz hatalmas ivóvízforrás – írja a Sme napilapban közzétett blogjában Martin Ondráš, aki 20 éves tapasztalattal rendelkezik az élelmiszerbiztonság és élelmiszerjog terén, szakértője ezeknek a területeknek, saját bevallása szerint évente mintegy 2000 eljárással foglalkozik, és aktívan részt vett több élelmiszerbotrány kivizsgálásában.
Ondráš most annak a napokban megjelent hírnek a kapcsán ragadott tollat, miszerint egy dán nagyvállalkozó, aki termelőszövetkezeteket vásárol fel a Csallóközben, és növénytermesztéssel, de főleg állattenyésztéssel (sertéstartással) foglalkozik, túlságosan sok hígtrágyát alkalmaz a szántóföldeken. Panaszkodtak erre a környékbeli mezőgazdászok, és rámutattak a katasztrofális vízminőségre is.
De hogy a kérdéskört közelebbről megmagyarázzuk, egy kicsit messzebbre megyünk, mivel nem ez a Csallóköz ivóvizével kapcsolatos egyetlen „elhallgatott gond”.
A Slovnaft-ügy és a Dimitrov Vegyi Üzem
Az első alapos csapást 1971-ben kapta a Csallóköz, amikor a pozsonypüspöki vízforrást a Slovnaftban történt baleset miatt leállították. A második csapás az a megállapítás volt, hogy a pozsonyi Juraj Dimitrov Vegyi Üzem 1965 és 1979 között több mint 120 ezer tonna veszélyes hulladékot „rakott le” a Kis-Duna kiszáradt ágában.
A hulladéklerakatból több mint 440 mérgező vegyi anyag szivárog a talajba, amelyek már 5 kilométeres körzetben a Csallóközbe is behatolnak.
Pedig egy felmérés már 2000-ben a rendkívül veszélyes lerakat azonnali felszámolását javasolta. A kormány 2010. március 3-ai 153-as számú határozata prioritásként határozta meg a kármentesítést 2015-ig terjedően. De semmi sem történt annak ellenére, hogy a lerakat minden nappal egyméteres szélességben terjed tovább a Csallóköz irányába, és másodpercenként mintegy hétezer liter fertőzött talajvizet lök ki erre a sűrűn lakott mezőgazdaságilag és a vízgazdaság szempontjából is hasznosított területre.
A harmadik csapás – az atrazinszivárgás
A Közegészségügyi Hivatal 2017. december 18-ai rendelete értelmében tilos olyan ivóvizet használni, amely nem biztonságos. A rendeletet a csallóköznádasdi csoportos vízellátás számára, majd ezt követően a gellei és a sárosfai nyilvános vízhálózat számára adták ki. Teljesen véletlenül történik mindez a Csallóköz területén.
A laboratóriumi elemzések megerősítették ugyanis
az atrazin megengedett felső határértékének a túllépését, ami a legjelentősebb az összesen 2200 lakosú Csallóköznádasdon, Bakán és Dercsikán volt, de túllépést állapítottak meg Gellén és Sárosfán is.
Az atrazin egy olyan peszticid, amelyet a múltban gyomirtásra használtak a kukorica-, komló-, cukornádültetvényeken, illetve az őszibarackosokban és az erdészetben. Bár 2005-ben az uniós tagállamokban betiltották a használatát, az unión kívüli államokban a mai napig alkalmazzák. Az atrazin mérgező hatású lehet némely élőszervezetre, és az endokrin rendszert károsító anyagok csoportjába tartozik, amelyek negatív hatást gyakorolhatnak a hormonháztartásra és az élőszervezetek növekedésére, már alacsony koncentrációban is.
A közüzemi vízgazdálkodási rendszer üzemeltetője azonnal megkezdte a korrekciós intézkedések végrehajtását és az egyes vízvezetékek számára víztisztítók telepítését. Az ivóvízellátás helyreállítására Csallóköznádasdon 2018. január 8-án, Gellében 2018. január 23-án, Sárosfán pedig 2018. február 2-án került sor.
Negyedik csapás – a túlzott hígtrágyahasználat
Az információk szerint a szerves trágyát túlzott mennyiségben alkalmazó cég – amely egyébként azt állítja, hogy nem lépi túl a határértéket – egyetlen vállalatában (több is van neki) átlagosan 20 ezres sertésállományt tart, amelyek feltételezhetően fedeztetett kocák, vemhes és szoptatós kocák vegyesen. A húszezer sertés naponta 163 tonna hígtrágyát és 69 tonna trágyát termel, ami évente 59 500 tonna hígtrágyát jelent, és ebbe a kismalacokat vagy az intenzív sertéstartásban lévő sertéseket még bele sem számoltuk. Ezekkel együtt akár 80 700 tonnával is felkúszhat az éves hígtrágyatermelés.
A szóban forgó mezőgazdász 760 ha-os területen gazdálkodik, miközben 2 hizlalót üzemeltet (Alistálon – 21 ezer sertéssel és Nagykeszin 23 ezres állománnyal), illetve egy bázist a Nagymegyerhez közeli Nagy Dür tanyán (8500 kocával és 2500 süldővel), vagyis összesen 55 100 darab sertéssel. Mindezt átszámítva mindegyik megművelt területén eléri a szervestrágya-használat 170t/ha-os felső határát, és egyik sem lehet korlátozott fokozatú övezet. Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy átlagosan az egész Csallóköz közepesen korlátozott övezet, akkor kétszeresen is túllépi a hektáronkénti megengedett szervestrágya-mennyiség felső határát.
Utolsó csapás – a nem létező csatornahálózat
Az összesen mintegy 100 településű Csallóköz mintegy 30 százalékán nincs csatornahálózat. Nyilván nem szükséges elemezni, hány köbméter hulladékvíz végzi a szántóföldeken, kertekben, és szivárog be a talajvízbe.
A mezőgazdaság alapvető fontosságú, ezért irányított kell, hogy legyen, stratégiai érdek. De felelősségteljesnek is kell lennie. Felelősségteljesnek a környezetvédelem tekintetében. Az irányítatlan és ellenőrizetlen mezőgazdaság ugyanis nagyon nagy károkat okozhat. Ha tudatosítjuk, hogy a Csallóköz egyike Szlovákia legtermékenyebb területeinek, minden előfeltétele adott a sikeres mezőgazdálkodáshoz. Másrészt viszont, mivel a legnagyobb ivóvízforrásunk, rendkívül fontos biztosítani a tisztaságát.
További csapásokat ez a terület már nem bír el, azazhogy elbír, csak annak további 30 évig tartanak majd a következményei. Amit mi itt természetesnek tartunk: az ivóvizet, nem mindenkinek adatott meg.
Van, akinek az ivóvíz aranyat ér, s így kellene lennie ennek nálunk is. De ha számításba vesszük a lehetséges talajfertőzést az R7-esen, ami egyébként az egész Csallóközön keresztülhalad majd, megérthetik, milyen szisztematikusan pusztítjuk el azt, amit nem tisztelünk, véli a szakember.