Gondolatok az ünnep kapcsán

Március idusa 2020-ban -  pár héttel ezelőtt a márciusi műsorra készülve kis diákjaimmal még nem gondoltuk volna, hogy idén a megemlékezést felülírja járvány.

Bár az irodalmi színpad tagjai közt több éves pályafutásom alatt először merültek fel kétkedő hangok, hogy biztosan ez az egyetlen módja a megemlékezésnek? Talán előre éreztek valamit a gyerekek? Ki tudja. Mindenesetre elgondolkodtató.

Ma reggel 2020. március 15-én a hivatalos ünnepségek elmaradása ellenére, reményteljes hangulat ragadott magával, mikor a teraszra, mint eddig minden évben, minden nemzeti ünnep alkalmával kikerült  a nemzeti lobogó, ünnepi hangulatba került a lelkem is, mondhatni nagyobb átéléssel énekeltem nemzeti himnuszunkat, mint eddig bármelyik ünnepség alkalmával.

Számomra erőt és reményt adó volt a reggel napsütése, madárcsicsergés, lobogó felvonása, holott nem volt közönség, látványos koszorúzás. Lehet nem is kell a sokszor megszokásból, már rutinból betanított műsor, kocsikeréknyi koszorú, mert készül róla kép a valamelyik portálra.

A jelenlegi helyzet változásra, változtatásra kényszerített mindenkit. „A változás te magad légy”- jut eszembe az ismert mondás.  Március idusa kapcsán is helytálló, ne csak a látvány ünnepségeken legyünk dagadó mellű magyarok, ne csak akkor ünnepeljünk, emlékezzünk, mikor annak közönsége van. Merjük felvállalni magyarságunk minden esetben és helyzetben. Merítsünk erőt elődeink bátorságából, összefogásából, tenni akarásából, mert 48-ban sem volt könnyű és egyszerű, mint ahogy pillanatnyilag a szlovákiai magyaroknak sem az. „A változás  te magad légy” - ha ezt a gondolatot magunkévá tesszük, akkor jöhet, és bízom benne lesz is változás. Számomra kedves idézettel,  melyet  pályám elején egykori mentoromtól kaptam, mikor még nem volt ekkora divatja a koszorúzásnak és kis diákjaimmal, egy  busznyi gyerekkel a Pipagyújtónál adtuk elő műsorunkat, akkor is vasárnap volt, akkor is sütött a nap, csicseregtek a madarak, és akkor sem készült fotó. Akkor sem az volt a legfontosabb, mint ahogy ma sem az.

„A magyarság nem kalapdísz, hanem a szíve mélyében viseli a magyar, mint tenger csigája a gyöngyét. A magyarságunk érzése mélyen bent ég bennünk, hogy szinte magunk sem tudunk róla, mint a tűzhányó hegyek, amelyek hideg kőhegyek, de egyszer megmordulnak.“
/Gárdonyi Géza /